Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán
megkísértse.
Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a
kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek
változzanak kenyérré!" Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él
az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik."
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára
állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van:
Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne
üsd a lábadat!" Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd
Uradat, Istenedet!"
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ
valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked
adom, ha leborulsz és imádsz engem!" Ekkor Jézus azt mondta neki:
„Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki
szolgálj!"
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
Mt 4,1-11
Elmélkedés:
A puszta csendje
Legnagyobb ünnepeinkre, a karácsonyra és a húsvétra úgy készülünk, hogy
lélekben a pusztába vonulunk. A karácsonyi előkészületként szolgáló
adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a megtérést
és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a megváltó érkezésére.
A húsvéti előkészület, a nagyböjt pedig azzal kezdődik, hogy Jézussal
vonulunk ki a pusztába. A puszta csendje kiválóan alkalmas arra, hogy
csendet teremtsünk lelkünkben. Olyan csendet, amelyben megszólal Isten.
Csendet, amelyben meghalljuk Istent. Csendet, amely elnémítja személyes
szándékainkat, akaratunkat és vágyainkat, és teret enged annak, hogy
megismerjük Isten szándékát, átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve
valósuljon meg életünkben. Kivonulunk a pusztába, hogy megtaláljuk a
csendet. Azt a csendet, amelyben Isten van jelen és ő munkálkodik. Az
életünket átalakító csendet. A lelki megújulást, újjászületést nyújtó
csendet. Az imádságra ösztönző csendet. A lemondásra és a böjtre nevelő
csendet. A nagylelkű adakozásra buzdító csendet. Az élet értelmére
rámutató csendet. A szenvedés elfogadására tanító csendet. A halálba
szenderülés csendjét. A feltámadást váró csendet. Mennyi csodát rejt
számunkra a puszta! Mennyi titkot őriz! Mennyi új felfedezés vár minket
ebben a csendben! A puszta megszólaló csendjében. A puszta bűnbánatra
indító csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
Ez a jelképes puszta az, amelyben meghallhatjuk a krisztusi örömhír
lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk a
félelemre, nem kell tartanunk az isteni büntetéstől, ha felélesztjük
magunkban az Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánatot. Isten kész
eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
Hol jelentkezik számunkra mégis a kísértés? Először is ott, hogy nincs
bűn. Nem érezzük azt, hogy egyes cselekedeteinkkel szembefordulunk
Istennel. És itt még nem is minősítettem e cselekedeteket rossznak,
károsnak vagy vétkesnek. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos
helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre, hogy
rosszat teszünk, kárt okozunk a másik embernek, megszegjük az emberek
közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt követünk el. A bűn
nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem jónak, sem rossznak,
hanem megtettük és ennyi. Ez a teljes felelőtlenség. Nincs bűn, tehát
nincs szükség bűnbánatra sem.
A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg bennünk
az őszinteség és alázat, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy
felismerjük, belássuk bűneinket. Jónak, szentnek, igaznak tartjuk
magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De ezzel csak
ugyanolyan farizeusok vagyunk, mint akiket éppen kétszínűségük miatt
ostorozott egykor Jézus. Csak egy farizeus gondolhatja azt, hogy neki
nincs bűne! A bűntudat hiányának hátterében egyértelműen az húzódik meg,
hogy nem akarjuk vállalni cselekedeteinkért a felelősséget, s nem
gondolunk arra, hogy azoknak következményei lesznek.
A harmadik kísértés pedig akkor ér minket, amikor nem hiszünk Isten
irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a bűneinknél.
Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan távol vagyunk
Istentől, hogy már sosem tudunk visszatérni hozzá és ő sem talál meg
bennünket. Olyannyira kiszakítottuk magunkat Isten szeretetéből, hogy
sosem lehetünk újra méltók arra. Úgy bemocskoltuk vétkeinkkel lelkünk
ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új, ragyogó ruhába öltöztetni.
Olyan bűnöket követtünk el, amelyek miatt nincs többé helyünk mennyei
Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló fiúról és az ő irgalmas atyjáról
szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32) utalok, amely egyértelműen tanítja,
hogy az irgalmas Isten mindig vár bennünket.
Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk, irgalmas Atyánk! Te a nagyböjt során időt adsz nekünk, hogy a
pusztába menjünk és annak csendjében meghalljuk bűnbánatra való
felszólításodat. Az egyetlen út, amely hozzád vezet: bűneink beismerése.
Adj bölcsességet, hogy felismerjük a bűnt, felismerjem bűneimet! Adj
alázatot, hogy bűnbánat ébredjen szívemben! Adj irántad való bizalmat,
hogy higgyek irgalmadban és szeretetedben! Isten, bocsásd meg bűneimet!
Add szívembe újra az engedelmességet, akaratod teljesítését, hogy méltó
legyek arra, hogy gyermekednek nevezz!
A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20140309.mp3
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.evangelium365.hu/
Evangelium@lista.hcbc.hu
http://lista.hcbc.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése