2019. április 20., szombat

[Napi e-vangelium] 2019. április 21. vasárnap

2019. április 21. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

Evangélium

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!" Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Feltámadtam
Húsvétvasárnap az ünnepi szentmise bevonulási éneke így kezdődik: „Feltámadtam és veled vagyok!" Jézus imája ez a mennyei Atyához. Jézusé, aki a kereszten azt érezte, hogy még az Atya is elhagyta őt, ezért fohászkodott így: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46). A feltámadt Krisztus most átéli, átérzi az Atyával való egységét: „Feltámadtam és veled vagyok!" Majdnem azt mondtam, hogy „újra" átéli az egységet, de ennek a szónak nincs létjogosultsága, mert a mennyei Atya és a Fiú egysége, szeretetkapcsolata a kereszten való szenvedéskor és a kereszthalálkor sem szakadt meg, az Atya akkor sem hagyta el a Fiút.
A szentmisében és más szertartásokon mindig csodálatos, amikor Jézus szavaival imádkozunk, imádkozhatunk. Ilyenkor az ő nevében és vele együtt szólíthatjuk meg az Atyát. A feltámadt Úrral együtt száll a mai ünnepen az ég felé az imánk: „Feltámadtam és veled vagyok!" Túl azon, hogy most is Jézussal együtt imádkozunk, ebben az imában benne van az is, hogy mi is feltámadtunk a bűnből, új életre támadtunk. Ahogyan Krisztus test szerinti feltámasztása az Atya ajándéka, ugyanúgy a mi lélek szerinti feltámadásunk szintén az Atyának köszönhető, ő adja nekünk a benne való újjászületés kegyelmét. És ebben a rövid imában kifejezzük egyúttal reményünket is, hogy az Atya halálunk után a mi testünket is fel fogja támasztani az örök életre. Ebből a reményből az örök élet reményéből fakad a mi húsvéti örömünk.
Miután bejárta a halál országát és az alvilág birodalmát, Jézus feltámadt, újra az Atya jobbján ül, onnan mondja: „Feltámadtam és veled vagyok!", mi pedig innen, a földről, a földi életből sóhajtunk az ég felé. Az Úr szava az örökkévalóságból, a miénk a véges földi életből szól, ő a megdicsőülés hangján, mi a remény hangján szólunk.
Emberi értelmünket egyik leginkább foglalkoztató kérdésünkre ad választ a mai ünnep, Krisztus feltámadásának napja. Arra a kérdésre, hogy mi lesz halálunk után? A felelet pedig így hangzik: nem a halálé az utolsó szó, nem ér minden véget a halálunkkal, hanem Isten képes minket is feltámasztani egy új életre, az örök életre. Amikor megvalljuk, hogy hiszünk a ránk váró feltámadásban, akkor ez a bizonyosság nem tudományos érveken és bizonyítékokon alapul, hanem annak tényén, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Hitünk szerint az Úr azért támadt fel a halálból, hogy nekünk, akik hiszünk benne, örök életünk legyen. A temetőkben, a síremlékeken gyakran olvassuk a feliratot: „Emléked örökké él a szívünkben." Jézus feltámadása ennél sokkal többet jelent, hiszen ő nem azért támadt fel, hogy emléke élő maradjon a tanítványok szívében és a későbbi évszázadok folyamán a benne hívők és őt követők szívében, hanem azért támadt új életre, hogy bennünk éljen és mi vele járhassuk életutunkat az örökkévalóság felé. Az Úr feltámadása új utat nyit az ember és Isten, a föld és az ég között, amely úton szüntelenül velünk halad a Feltámadott, ahogyan ezt oly csodálatosan tapasztalták meg az emmauszi tanítványok. Igyekezzünk mi is, fussunk mi is Péterrel és Jánossal a sírhoz, győződjük meg róla, hogy az üres, mert az Úr valóban feltámadt! Hirdessük ezt az örömhírt: Feltámadtunk Krisztussal és mindig az Atyával akarunk lenni és maradni.
© Horváth István Sándor


Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190421.mp3

2019. április 19., péntek

[Napi e-vangelium] 2019. április 20. szombat

2019. április 20. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája

Evangélium

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?" De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek."
Mk 16,1-7

Elmélkedés

Harmadnap
Tanító útja során Jézus három alkalommal jövendölte meg tanítványai számára szenvedését és halálát. Máté evangéliumában találjuk ezt a három jövendölést (vö. Mt 16,21, Mt 17,22-23, Mt 20,17-19). Mind a három alkalommal szó esik a feltámadásról is. Mégpedig úgy van megemlítve mindhárom esetben a feltámadás, mint amely esemény „harmadnap" fog bekövetkezni. Biztosra vehetjük, az Úr Jézus ezen szavai mélyen beívódtak az apostolok emlékezetébe, különben nem emlékeztek volna rá később, nem ismételték volna el igehirdetésük során és aligha kerültek volna bele az írott evangéliumokba. Mégis, a hét első napján, húsvét hajnalán, az apostoloknak eszébe sem jutott, hogy éppen ma van az a „harmadnap", amiről Mesterük többször is beszélt. Azt akarom ezzel mondani, hogy annak az első húsvétnak a hajnalán az apostolok nem várták Jézus feltámadását és persze más napra sem várták. Bár a háromszori jövendölés az Úr biztos ígéretének tekinthető, nem gondoltak arra, hogy az események fordulatot vesznek.
Az asszonyok, akik hajnalban a sírhoz mennek, nem feltétlenül tudhattak a „harmadnapra" vonatkozó jövendölésről, ígéretről. Ők azért indulnak, mert pénteken, a kereszthalál napján, az este beálltával és az ünnep kezdete miatt már nem volt idő arra, hogy a holttestet a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák a sírbatétel előtt. Ők ezt a halottnak járó, de elmaradt dolgot szeretnék pótolni, igyekezetük a halottnak járó tiszteletből fakad.
Jézus ellenfeleinek viszont volt tudomása arról, hogy Jézus tett utalásokat a „harmadnapra" várható eseményekről, igaz, sejtésük sem volt arról, hogy miről beszél nekik Jézus. A jeruzsálemi templom megtisztítása és a kereskedők kiűzése alkalmával a zsidók kérdőre vonták őt, hogy milyen jogon tesz ilyet. Válaszul ezt mondta nekik: „Romboljátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem" (Jn 2,19). A zsidók már ekkor sem értették a kijelentést, mert ők arra gondoltak, hogy a negyvenhat esztendőn keresztül épült templomot lehetetlen ilyen rövid idő, mindössze három nap alatt felépíteni. János evangélista viszont fontosnak tartja e helyen megjegyezni, hogy Jézus saját testének templomáról beszélt és feltámadása után tanítványainak eszébe jutottak ezek a szavak (vö. Jn 2,21-22). Ha az ellenfelek már korábban sem értették a „harmadnapra" vonatkozó kijelentést, akkor a kereszthalál utáni harmadnap sem várhattak semmit.
A „harmadnap" úgy következik tehát be, hogy nem készül rá senki, nem tud róla senki, vagy aki tudott róla, az éppen elfelejtette, vagy sem korábban, sem most nem is értette. Az örökkévalóság Ura viszont, akinek nem szokása a napok számolgatása, nem feledkezett meg erről a „harmadnapról", hanem ezen a napon feltámasztotta Fiát a halálból. Az Isten közbeavatkozása akkor érkezik, amikor senki ember nem számít rá. Érdekes, hogy amikor az ember megtapasztalja ezt a váratlan közbelépést, akkor elkezdi számolgatni a napokat visszafelé is és előre is. Emlékszik már, hogy három napja volt a keresztre feszítés, nyolc napja volt a jeruzsálemi bevonulás. Ettől a „harmadnaptól" még a korábban feledékenyek számára is fontossá válik az idő, a napok múlása, ezért jól megjegyzik és később pontosan lejegyzik az események menetét, például a negyvenedik és az ötvenedik napot, a mennybemenetel és a Szentlélek kiáradása napját.
Ezt a „harmadnapot" a húsvéti beszámolókban János evangélista a „hét első napjaként" említi. Nem bizonytalanságról vagy zavarról van itt szó a napok számolása tekintetében, hanem talán arra érdemes gondolnom, hogy az én „harmadnapom", feltámadásom napja, az első napom lesz az örökkévalóságban.
© Horváth István Sándor


Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190420.mp3

2019. április 18., csütörtök

[Napi e-vangelium] 2019. április 19. péntek

2019. április 19. – Nagypéntek

Evangélium

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?" Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust." Jézus erre így szólt: „Én vagyok." Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok", meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?" Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust." Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!" Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál." Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?" Ő azt felelte: „Nem vagyok!" Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!" E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?" Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?" Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?" Ő így felelt: „Nem vagyok!" A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?" De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?" Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!" Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!" A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!" Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?" Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?" Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való." Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?" Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!" Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?" E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!" Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!" És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket." És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!" A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!" Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!" De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!" Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?" De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?" Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne."
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak." E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!" De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!" Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?" A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!" Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya." A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok". Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam."
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!" Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek." A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!" Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!" Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom." Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!" És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak."
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1-19,42

Elmélkedés

Gyorsuló események
Jézus szenvedéstörténetét külső szemlélőként olvasva azt látjuk, hogy az események egyre inkább felgyorsulnak. Az utolsó vacsora még nyugodt légkörben zajlik, van idő az apostolok lábának megmosására, van idő a végrendeletszerű tanításra és van idő a kenyér és a bor megáldására, átváltoztatására és elfogyasztására. A vacsora után imádkozva, zsoltárt énekelve vonul ki apostolaival Jézus az Olajfák-hegyére. Miközben az Úr virraszt, imádkozva készül szenvedésére, az apostoloknak van ideje az alvásra. Az események menetébe Júdás árulása hoz fordulatot. Az éjszaka csendjét az általa vezetett katonák érkezése töri meg, akik Jézus elfogására jöttek. A fordulat abban is tetten érhető, hogy megszűnik Jézus szabadsága. Mindeddig mindent szabadon tett, mostantól mások veszik kezükbe sorsát. A menet, a megkötözött Jézus és a katonák sietve vonulnak, a főtanács tagjai már várják őket. Nem vesztegetik az időt, még éjszaka megtartják a kihallgatást, már hajnalodik, mire végeznek. Ezt követően mindjárt Pilátushoz viszik őt, hogy a halálos ítéletet minél előbb kikényszerítsék. Ezután kezdődik Jézus keresztútja a Golgotára, majd keresztre feszítése. A szombat és a húsvéti ünnep közeledte is sürgeti az eseményeket. Az elfogás, a kihallgatás, az elítélés, a megkínzás és a keresztre feszítés néhány órán belül megtörténik, az események megállíthatatlanul és egyre gyorsabban gördülnek, legalábbis a külső szemlélő számára.
Eközben Jézus számára, aki elviseli, hogy elfogják, kihallgassák, elítéljék, megkínozzák és keresztre feszítsék, az idő egyre lassabban telik. Amikor az Olajfák-hegyéről a főtanács elé vezetik, még tudja tartani a katonák iramát, de az éjszakai kihallgatás elfárasztja, Pilátus elé már megtörten érkezik. A katonák gúnyolódását némán tűri, az ostorcsapásokat nem is számolja, azt érzi, talán sose lesz vége. Amikor vállára veszi a keresztet, már alig van ereje, minden lépés fáradság, küzdelem, gyötrelem számára, a Golgotához vezető út a végtelenbe vész. A kereszten függve minden pillanat óráknak tűnik, jól tudja ezt mindenki, aki átélt már szenvedést. Az utolsó órák során a szenvedő Jézus átéli az idő lassulását, a halál pillanatában pedig megáll számára az idő. Megáll a földi, a mérhető idő, az élet ideje, s ő átlép az örökkévalóságba.
A nagypénteki szertartás során a Megváltó halálának pillanatában mi is megállunk, letérdelünk. Nincs hová és nincs miért sietnünk. Csendben elgondolkodunk, Jézus utolsó szavain. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" – mondta, sóhajtotta percekkel ezelőtt. Egyesek a beláthatatlan mélységből feltörő kétségbeesést, reményvesztettséget, teljes elhagyatottságot látnak ebben a fohászban, de egyáltalán nem erről van szó. A fohász a 22. zsoltár egy sora. A kereszten függve, halálára várva Jézus valószínűleg az egész zsoltárt elimádkozta. Lassan fakadtak fel belőle a zsoltár szavai, ahogyan egy haldokló ember utolsó szavai hangzanak. Ez a zsoltár egy panasz, de nem kétségbeesés. A szenvedő ember Istenhez intézett panasza. Annak panasza, aki meg van győződve saját ártatlanságáról, és aki nem érti Isten hallgatását. De él benne a remény, hogy élete Isten kezében van, tőle várja a szabadulást, amelynek módját nem ismeri. És él benne a remény, hogy a pillanatnyi hallgatás után Isten választ fog adni panaszkodására. Ilyen lelkülettel imádkozhatott Jézus a kereszten, és imája meghallgatásra talált. Isten közbelépett, megszólalt, harmadnapra feltámasztotta őt a halálból.
© Horváth István Sándor


Imádság

Megfeszített Urunk, Jézus Krisztus! Igent mondtál a szenvedésre és igent mondtál a keresztre. Feláldoztad magadat a mi megváltásunk érdekében. Kereszthalálod által teljesen és visszavonhatatlanul átadtad magadat a mennyei Atyának, aki elfogadta áldozatodat. Jézus példájában felismerjük, hogy mindannyiunk hivatása az, hogy egészen Istennek adjuk, neki szenteljük életünket, mert ezzel mutatjuk meg engedelmességünket és így tudjuk viszonozni az ő szeretetét. Uram, kész vagyok meghalni veled, hogy feltámadhassak veled az örök életre.

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190419.mp3

2019. április 17., szerda

[Napi e-vangelium] 2019. április 18. csütörtök

2019. április 18. – Nagycsütörtök

Evangélium

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?" Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted". De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!" Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták." Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
Jn 13,1-15

Elmélkedés

A szeretet szentsége
Jézus szenvedéstörténetét három jelképes cselekedet vezeti be, amelyek az ő messiási küldetését, istenfiúi méltóságát és üdvözítő szerepét mutatják be. Az első ilyen cselekedet a jeruzsálemi bevonulás, amely tulajdonképpen a Messiás-király bevonulása a városba, erről olvastunk a virágvasárnapi evangéliumban. A második jelképes tett a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése, amelyről mind a négy evangélista beszámol, a legrészletesebben János művében szerepel a történet. Bár ő a nyilvános működés kezdetére teszi az esetet, Máté, Márk és Lukács írásában a jeruzsálemi bevonulás után következik. Az Úr harmadik jelképes cselekedete az utolsó vacsora, amelyen a kenyeret és a bort egyedülálló módon osztja meg apostolaival. Míg az első kettő a „fél város" jelenlétében történt, az Úr utolsó vacsorája egy meghitt, valóban baráti körben, az apostolok szűk társaságában történt. Ebbe a társaságba, erre az eseményre hív meg minket az Egyház a ma esti szentmisével.
Nyilvánvaló, hogy az utolsó vacsora legjelentősebb része és legnagyobb újdonsága a hagyományos zsidó húsvéti vacsorához képest az Oltáriszentség alapítása. Az evangélisták nem az egész vacsora leírására törekedtek, hiszen egykori olvasóik számára ez jól ismert volt, hanem kiemelték azt, ami egészen sajátossá tette ezt a közös étkezést. A vacsorát Jézus nem családi körben fogyasztja el, hanem új családja, új közössége, a tizenkét apostol körében. A kenyér és a bor felett elmondott áldás része volt a lakomának, de Jézus új tartalmat ad ennek. A kenyeret saját testeként, a bort pedig saját véreként adja az apostoloknak. Újszerű az is, hogy parancsa, rendelkezése szerint cselekedetét ismételjék meg a jövőben is, de ne az Egyiptomból való szabadulás emlékére, hanem az ő halálának és feltámadásának emlékezetére. Jézus az Egyházra, a benne hívők közösségére bízza önmagát, hogy jelenlétével minden korban meg tudja erősíteni övéit. Minden szentmisében ezt a titkot, az Úr Jézus áldozatát jelenítjük meg. Nem csupán emlékezés, azaz Jézus megváltó halálának és feltámadásának felidézése számunkra a szentmise, hanem az Úr áldozatának jelenvalóvá tétele.
Katolikus hitünk szerint Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, vagyis az átváltoztatott kenyérben és borban. Nem ez az egyetlen módja az ő jelenlétének. Az Úr jelen van az Egyház hitében. Jelen van a Szentírás Igéjében és az igehirdetésben. Jelen van a szentségekben, amelyekben ő maga cselekszik, és jelen van a pap személyében, aki az Úr személyében cselekedve a szentségeket kiszolgáltatja. Jézus jelen van imádságainkban, hiszen általa szólíthatjuk meg Istent. Jelenlétének formái közül kiemelkedik az Oltáriszentségben való jelenléte. Valóságosan jelen van az ő testévé átváltozott kenyérben, hogy e különleges adományát szétosztva a hívők magukhoz vehessék az Úr szent testét, ez a szentáldozás lényege. Az Úr Jézus szeretetből áldozta fel életét és szeretetből adja nekünk önmagát az Oltáriszentségben, a szeretet szentségében.
Ez a gondolat átvezet minket annak rövid magyarázatához és megértéséhez, hogy miért mosta meg Jézus az utolsó vacsorán a tanítványai lábát, ahogyan erről a mostani szentmise evangéliumában olvasunk. Jézus cselekedetét János evangélista így vezeti be: „mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének", és ez a jel a lábmosás. Megilletődve, elnémulva szemléljük Jézus tettét, s ugyanez az érzés fog el minket, amikor holnap, nagypénteken a kereszt alatt fogunk lélekben állni.
© Horváth István Sándor


Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent Tested és Véred az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos Kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának! Te példát adtál nekünk az alázatosságra és a szolgálatra. Adj nekünk buzgóságot, hogy embertestvéreinkben felismerjünk téged és neked szolgáljunk!

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190418.mp3

2019. április 16., kedd

[Napi e-vangelium] 2019. április 17. szerda

2019. április 17. – Nagyszerda

Evangélium

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?" Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?" Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát." A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!" Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?" Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!" Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?" Ő így felelt: „Te magad mondtad!"
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Tegnap, nagykedden János evangélista leírásából már megismerhettük Júdás árulásának megjövendölését, most ugyanennek a jelenetnek Máté szerinti változatát olvassuk, amelyből megismerhetjük a részleteket. Az árulás nem a véletlen műve, nem pillanatnyi megingás, hanem Júdás tudatos döntése, amelyért természetesen ő a felelős. Tudomása van róla, hogy a főtanács már elhatározta Jézus vesztét és rendeletet adtak ki, hogy aki tud tartózkodási helyéről, jelentse. Júdás úgy érzi, hogy a három éve tartó tanítványi létnek bizonytalan a folytatása, hiszen Mesterét immár halálra keresik. Korábban is tapasztalható volt a Jézus ellen irányuló rosszindulat és gyűlölet, de most már végleges döntés született arról, hogy meg kell halnia. Júdás önként megy el a főpapokhoz, akikkel nem tart sokáig az egyezkedés. Ő jól ismeri Jézus szokásait, ezért könnyen megtalálja a legalkalmasabb időt arra, amikor a katonákat elvezetheti Mesteréhez, amikor a Jézusért rajongó nép nem tudja majd megakadályozni elfogását. A főpapoknak harminc ezüstpénz nem sok ahhoz, hogy végre megszabaduljanak attól, akit oly régóta ellenségüknek tekintenek vallásosságukat kritizáló kijelentései és újszerű törvényértelmezése miatt. Az emberi érdekek, a gyűlölet és a haszonszerzési vágy találkoznak.
Ugyanakkor az események hátterében észrevehetjük az üdvözítő Isten akaratát, a mennyei Atya megváltó tervét és a Fiú engedelmességét. Minden a mi megváltásunkért történik.
© Horváth István Sándor


Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190417.mp3

2019. április 15., hétfő

[Napi e-vangelium] 2019. április 16. kedd

2019. április 16. – Nagykedd

Evangélium

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem." Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!" Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?" Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom." Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!" Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!" Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek." Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?" Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz." Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted." Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."
Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet az utolsó vacsora termébe hív minket. Júdás árulásának megjövendölését János evangélista azzal vezeti be, hogy Jézus „mélyen megrendült lelkében." E kifejezés ismerős számunkra, hiszen Lázár feltámasztásának történetében már találkoztunk vele. Amikor Mária és Márta házába megérkezve Jézus értesül arról, hogy barátja, Lázár már négy napja halott, akkor „lelke mélyéig megrendült" (Jn 11,33), majd a sírhoz indult, hogy életre keltse, visszahívja a halálból őt. A szenvedéstörténetben egy másik helyen is ugyanez a kifejezés írja le Jézus lelkiállapotát. A jeruzsálemi bevonulás után, utolsó beszédében, amikor már érzi, hogy küldetése szenvedéssel és halállal fog beteljesedni, így szól: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" (Jn 12,27-28).
Mi is megrendült lélekkel hallgatjuk szavait, amikor arról beszél, hogy valaki el fogja őt árulni. Mégpedig a hozzá legközelebb állók közül, apostolai közül kerül ki az a személy, aki anyagi haszonlesésből elárulja a főpapoknak Jézus tartózkodási helyét és éjszaka elvezeti majd hozzá a katonákat, hogy ne a nyilvánosság előtt, hanem titokban foghassák el. És megrendült lélekkel hallgatjuk, hogy az Úr megjövendöli Péter tagadását is. Júdás és Péter cselekedete és jelleme között nagy a különbség. Júdásból hiányzik, Pétert könnyekre fakasztja a bűnbánat.
© Horváth István Sándor


Imádság

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190416.mp3

2019. április 14., vasárnap

[Napi e-vangelium] 2019. április 15. hétfő

2019. április 15. – Nagyhétfő

Evangélium

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?" Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek." A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Jn 12,1-11

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténetének elbeszélését János evangélista a betániai vacsora jelenetével kezdi, amely a jeruzsálemi bevonulás utáni napon történt. Az étkezés közben Mária drága olajjal keni meg Jézus lábát. Mária olyat tesz, ami messze felülmúlja a vendégszeretet szokásos formáit, megnyilvánulásait. Cselekedete Júdás rosszallását váltja ki, aki pazarlásnak tartja azt. Az Úr rögtön megvédi Máriát: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi."
Jelképes cselekedetről van tehát szó. A megkenés előkészület Jézus temetésére. A húsvéti eseményeket jól ismerjük. A keresztről való levételt követően a húsvéti ünnep és a szombat beállta miatt nincs már idő arra, hogy az Úr holttestét a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák a temetés előtt. Utólag szeretnék ezt megtenni az asszonyok, ezért mennek húsvét hajnalban Jézus sírjához, de akkor már nem találják ott a holttestet, mert Jézus feltámadt. Ami tehát a temetéskor el fog maradni, azt Mária most, előzetesen megteszi, megkeni az Úr testét. Ő a hűséges tanítványok példája, aki kifejezi az Úr iránti szeretetét.
Mária Jézus baráti, Júdás pedig tanítványi köréhez tartozik, tehát mindketten közel állnak hozzá. Lelkületük azonban különböző. E két személy példája engem is választás elé állít. A nagylelkűséget vagy a szűkkeblűséget választom? Kitartok-e hűséggel, szeretettel az Úr mellett vagy árulója leszek?
© Horváth István Sándor


Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

Az e havi olvasmányok és zsoltárok szövege itt olvasható:
https://igenaptar.katolikus.hu

Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20190415.mp3

Blogarchívum