Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és
nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat
hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a
városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt
hozzá: „Ne sírj!" Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre
a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj
föl!" A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt
anyjának.
Lk 7,11-17
Elmélkedés:
Az élet ajándékozója
A híres francia írótól, Victor Hugotól származik a következő idézet: „Egy
anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik.
Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a
gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha." E szavak igazak minden
olyan édesanya számára, aki megélte gyermeke halálát. De a mai evangéliumi
történetben szereplő özvegyasszonyra nem! Az ő számára is felejthetetlen
fia temetésének napja, de egészen más okból. Felejthetetlen, mert
visszakapta fiát. A fájdalom nem nehezedett éveken át szívére, hanem az
isteni közbeavatkozásnak köszönhetően örömre fordult. A naimi özvegy
megtapasztalhatta, hogy Isten az élet ajándékozója. Egykor Istentől kapta
születő gyermekét, most pedig a Fiúistentől, Jézus Krisztustól kapja
vissza halott, de újraszülető, újraéledő gyermekét.
Az evangéliumokban mindössze három olyan esettel találkozunk, amikor Jézus
halottat támaszt fel. Oly jelentős események ezek, hogy ha többször is
tett volna ilyet az Úr, mindenképpen megőrizte volna az apostoli
igehirdetés és bekerült volna az evangéliumba. E három eset a következő:
feltámasztja a Naim városában lakó özvegyasszony fiát, amiről a mai
vasárnap evangéliuma szól, továbbá Jairusnak a zsinagóga elöljárójának
tizenkét éves lányát és Lázárt, aki a barátja volt. Mindhárom esetben a
földi életre hívja vissza őket, földi életüket hosszabbítja meg az Úr,
ezért ezek az esetek különböznek Krisztus feltámadásától, aki az örök
életre támad fel. Ők még néhány évig élhetnek, majd meghalnak, de Krisztus
nem hal meg többé feltámadását követően.
Térjük is vissza a mai történethez! Özvegyről van szó, aki férjét már
korábban elvesztette, s most egyetlen fiától kell végső búcsút vennie,
akinek gondoskodó szeretetére számíthatott volna idős korában. Fiával
együtt reményét is elvesztette. Ekkor érkezik az életet adó Jézus, aki
feltámasztja a fiút s visszaadja őt anyjának. Mi indíthatta Jézust a
különleges cselekedetre? Az evangélista megjegyzi, hogy amikor Jézus
meglátta az özvegyet, „megesett rajta a szíve" (Lk 7,13). Úgy tűnik, hogy
a gyászoló édesanya iránti szánalom, sajnálat indítja Jézust arra, hogy
csodát tegyen. De ha csupán megsajnálta volna az özvegyet, akkor talán
megelégedett volna azzal, hogy vigasztaló szavakat mond neki. A mi Urunk
azonban nem beszélni akar ebben a helyzetben, hanem cselekedni. Olyat
tesz, amivel isteni erejét mutatja meg. És talán ez a jelentősebb indíték
számára. Meg akarja mutatni, hogy hatalma van a halál felett.
Lukács evangélista érdekesen fogalmazza meg Jézus találkozását a gyászoló
családdal. Jézus a városba tart kíséretével, tanítványaival. Eközben a
városból kifelé tart a gyászoló nép, hozzák a halott fiút. Az élet és a
halál találkozik itt. Jézust ugyan senki nem kéri, ő mégis azonnal
cselekszik. Megállítja a menetet, s ez az a pont, amikor fordulatot vesz
az esemény. Olyan történik, amire senki nem számít. Már mindenki
beletörődött a fiú elvesztésébe, anyja sem lát semmi reményt. De az Úr
ekkor is képes változtatni a sorsszerűnek tűnő történteken. Ő képes új
életet adni az embernek.
A gyász idején sokszor megfeledkezünk arról, hogy van feltámadás. A
halálhír elfeledteti velünk ezt az örömhírt. Pedig ilyen helyzetben
egyedüli vigasztalást az nyújt nekünk, hogy van feltámadás, van örök élet.
Érdemes ilyenkor kimondanom: Hiszek a feltámadásban, hiszek az örök
életben.
Lukács evangélista azzal zárja a történetet, hogy Jézus tettének híre
elterjedt az egész környéken (vö. Lk 7,17). Teszek-e valamit azért, hogy
Krisztus feltámadásának húsvéti örömhíre terjedjen? Hiszek-e Krisztusban,
az élet Urában? Hirdetem-e, hogy Isten hatalma erősebb a halálnál?
Hiszem-e, hogy Isten engem is feltámaszt és a mennyben örökké élek?
Megvallom-e hitemet a feltámadásról azok előtt, akik nem hisznek, de él
bennük a halhatatlanság utáni vágy? Hiszem-e, hogy a halálból feltámadt és
örökké élő Krisztus a végső napon engem és minden embert feltámaszt az
örök életre? Hiszem-e, hogy ha Krisztussal halok meg, vele élni is fogok?
(vö. 2Tim 2,11). Hiszem-e, hogy halálom és feltámadásom után a
mennyországba, az örök boldogság állapotába jutok Isten szeretetének
köszönhetően?
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy élet és a halál Ura! Miként egykor a naimi
ifjú feltámasztásának híre elterjedt az egész környéken, úgy napjainkban
nekünk, keresztényeknek kell a feltámadás hirdetőivé válnunk. Feltámadásod
örömhírét akarjuk elvinni minden emberhez, főként azokhoz, akik nem
találják életük értelmét. Segíts minket, hogy hiteles tanúságot tegyünk
rólad, aki az élet szerzője és az örök élet ajándékozója vagy! Hisszük,
hogy Istentől kaptuk életünket és halálunk után hozzá térünk vissza a
feltámadás által. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130609.mp3
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.evangelium365.hu/
Evangelium@lista.hcbc.hu
http://lista.hcbc.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése