miséje
Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így biztatták
egymást: "Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket, amelyeket az
Úr hírül adott nekünk!" El is mentek sietve, és megtalálták Máriát,
Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték
mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta,
csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste
szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután
hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és
hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik.
Lk 2,15-20
Elmélkedés:
Felismerni a Megváltót
A pásztorok, akik karácsony éjjelén elsőként tudták meg az angyaloktól,
hogy Betlehemben megszületett a kis Jézus, s akik elsőként érkeztek a
betlehemi Gyermekhez, a hagyomány szerint nem jöttek üres kézzel. Ők nem
tudtak olyan értékes ajándékokat hozni, mint a valamivel később érkező
háromkirályok, ezért talán egy kisbárányt, meg valamiféle ennivalót
vihettek magukkal ajándékba. A pásztorok így fejezték ki szeretetüket. Azt
a szokást tehát, hogy karácsonykor ennivalót adunk azoknak, akiket
szeretünk, minden bizonnyal a pásztorok kezdték el, s napjaikban egész
nagy méreteket ölt. Az ünnep közeledtével az egyházi és nem egyházi
segélyszervezetek ételosztásokat szerveznek a szegények és a hajléktalanok
számára, mert a mindennapi ennivaló a legfontosabb, ami az élethez
szükséges. Annál szegényesebb karácsonyt nehéz elképzelni, mint amikor
valakinek még ételre sem jut ezekben a hideg, téli napokban.
Az 1920-as évek végén Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa
Bulgáriában dolgozott a római pápa követeként. 1927. december 20-án, tehát
a karácsony előtti napokban levelet küldött odahaza élő szüleinek,
amelyben a következőket írta: "Mivel karácsony éjjelén rám fogtok
gondolni, elküldöm nektek az utolsó 100 lírámat, ami még megmaradt
Olaszországból való visszaérkezésemkor. Idén talán egy kissé sokat
költekeztem az út során, csak ennyit sikerült megtakarítanom. De ne
aggódjatok értem! A Gondviselés gyermeke vagyok, és az Isteni Gondviselés
nem engedi, hogy akár nekem, akár nektek hiányozzon a legszükségesebb, és
éppen a legmegfelelőbb időben megadja mindazt, amire szükségünk van. Ezt a
kis pénzt, amit most küldök, karácsonyi ennivalóra költsétek és semmi
másra!" A későbbi pápa, aki az első világháborúban öt testvérét veszítette
el, azért köthette szülei lelkére, hogy ennivalót vegyenek maguknak, mert
jól tudta, hogy a nagy szegénység miatt bizony gyakran éhezhettek. Bár ő
sem élt fényűzően, szegénységéből tellett arra is, hogy segítse nélkülöző
szüleit.
Karácsonykor illik valami jót tenni az emberekkel. És Isten nem is engedi,
hogy ilyenkor rosszat tegyünk vagy ártsunk másoknak. Selma Lagerlöf, a
mélyen hívő, evangélikus vallású, svéd írónő, aki irodalmi munkásságáért
1909-ben Nobel-díjat kapott, csodálatos legendákat írt Jézusról. Az egyik
elbeszélésében karácsony éjszakáján egy férfi elindult, hogy lángot kérjen
kölcsön, mert tüzet szeretett volna rakni feleségének, aki éppen azon az
estén szülte meg fiát. A házak ajtaján hiába kopogtatott, mindenki mélyet
aludt, mígnem a távolban, a mezőn megpillantott egy kis tüzet, s nyomban
elindult felé. A tűz egy pásztoré volt, aki a nyáját őrizte. Amikor a
tüzet kereső férfi a közelbe ért, a nyájra vigyázó három hatalmas kutya
tágra nyitotta száját, mintha ugatni akartak volna, de nem jött ki hang a
torkukon. Aztán az egyik kutya az ember lába, a másik a keze, a harmadik
pedig a torka után kapott, de a foguk nem engedelmeskedett, s nem tudták
megharapni. A férfi indult volna tovább a tűzhöz, de a juhok olyan
szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott előbbre jutni. Fellépett
hát az állatok hátára, így ment a tűz felé, de azok nem ébredtek fel,
amikor rájuk lépett. Mikorra odaért volna a tűzhöz, az öreg pásztor is
felébredt és az idegen felé hajította hatalmas botját, de a bot az utolsó
pillanatban kanyart vett és nem találta el a férfit. Ő pedig előadta
kérését, hogy tüzet akar vinni feleségének, aki gyermeket hozott a
világra. A pásztor bíztatására majd csodálkozására puszta kézzel parazsat
tett köpenyébe, de a parázs sem a tenyerét nem égette meg, sem a köpenyt.
Ennyi csodát látván, s nem értvén a dolgot a pásztor utána eredt, hogy
lássa, kiknek is viszi a tüzet. Megérkezvén a szegényes barlangba meglátta
az anyát, s annak fázó gyermekét. Tüstént előkeresett a zsákjából egy
fehér báránybőrt, hogy azzal takarja be az újszülöttet. Azon nyomban
felnyílt a pásztor szeme, sok-sok örvendező, éneklő angyalkát látott,
megértette, hogy miért nem tehetett senki semmi rosszat azon az éjen, s
felismerte a kicsiny gyermekben a világ Üdvözítőjét.
Karácsony táján próbáljunk meg valami jót tenni! Nem azért, hogy
hálálkodjanak érte, hanem úgy, mintha valóban Jézusnak tennénk. Talán
adhatnánk egy kis ennivalót egy éhezőnek. Talán lehetnénk egy kicsit
türelmesebbek. Talán meghallgathatnánk valakit, aki egyedül él. Talán
adhatnánk egy kis időt a beszélgetésre annak, akitől máskor sietve
távozunk. Talán így a mi szemünk is felnyílna, s megláthatnánk az ünnep
angyalait és felismernénk a jászolban fekvő gyermekben Isten Fiát, a mi
Megváltónkat.
(Horváth István Sándor)
2005. december 25. - Urunk születése - Karácsony - Ünnepi mise
Evangélium
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt
kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami
lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A
világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett
egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy
tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa.
Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a
világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy
megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de
a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.
Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei
legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test
kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És
az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét,
mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: "Ő az, akiről mondtam,
hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én." Hiszen mi
mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt
ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus
Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten
Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18
Elmélkedés
Fel nagy örömre!
"Ki hozza vissza minékünk a régi idők szép karácsonyát?" - egy idén
kiadott ünnepi verseskötetet olvasgatva akadt meg a szemem ezen a
kérdésen, amelyben a felnőtt ember nosztalgiázását és szomorúságát véltem
felfedezni. Az ünnepek alatt a vers szerzőjéhez hasonlóan nagyot sóhajtva
bizonyosan sokan mondogatják: "Hol vannak már azok a régi, szép
karácsonyok!" A vers végére érve, az írás dátumánál a szemem után megakadt
a szívem is: 1927. Én pedig azt hittem, hogy mostanában írták ezt a
verset. Lám, mi visszasírjuk a korábbi évtizedeket, de akkor sem lehetett
jobb, mert az akkori idők embere meg visszasírta a még korábbi éveket. Hát
akkor mikor volt igazi karácsony? Kicsit mérgesen becsuktam a könyvet,
mondván: Elegem van ebből a búsmagyar elkeseredésből! Elegem van a
nosztalgiázásból és szomorkodásból! Nem való ez a mai ünnephez! A
karácsony egy igazi örömünnep mindannyiunk számára! Idén is, és minden
esztendőben. Csak meg tanulnunk örülni! Az örömteli hangulatot nagyon
szépen fejezi ki jól ismert énekünk, Gárdonyi Géza megzenésített verse,
amely így szól:
Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.
Ha el akarunk jutni örvendezésünk forrásáig, és ha már gondolatban
megtettük az első lépéseket időben visszafelé, akkor ne álljunk meg, hanem
haladjunk csak visszafelé, egészen az első karácsonyig, Jézus születéséig.
Képzeljük magunk elé a szegényes istállót, amely első lakóhelyként
szolgált a világ Urának. Képzeljük el, hogy egyszerű pásztorként mi is
hallottuk az éjszaka az angyalok énekét és útnak indultunk, hogy
felkeressük a világ Megváltóját. Keressünk mi is egy csillagot, amely
elvezet minket a betlehemi Gyermekhez! Induljunk mindanyian, mert a
betlehemi öröm mindenkié.
Ottlik Géza, az ismert magyar író, egyik elbeszélésében visszaemlékezik
arra, hogy gyermekkorában, a háború utáni években az utcán gyakran látott
egy koldust, akitől iszonyatosan félt. Félt tőle, mert a koldus néma volt,
nem tudott beszélni, s csak arra volt képes, hogy hangos, de érthetetlen
nyögésekkel kérjen adományokat, s még hangosabb, még érthetetlenebb
nyögésekkel köszönje meg azokat. A félős kisfiú minden nap látta a
megszokott helyén ezt a katonakabátba bújt koldust, s időnként arra
kényszerítette magát, hogy közel menjen hozzá és alamizsnát adjon neki. A
következő karácsonykor az istentiszteleten a kisfiúnak feltűnt a templom
oldalajtójánál egy ismerős férfi. Sokáig gondolkozott azon, hogy honnan
ismerős neki ez az ember, mígnem az utolsó éneknél a közelébe furakodott,
hogy jobban megnézze magának. Akkor látja ám, hogy ez bizony a néma
koldus, aki a megszokottnál most jobban van felöltözve és tele tüdővel
énekli a karácsonyi éneket. A gyerek ámulva nézte az éneklő némát, s bár
egy pillanatra talán megfordult a fejében, hogy csoda történt karácsony
napjára, a legszívesebben hangosan felkiáltott volna, hogy ez az ember egy
közönséges csaló, egy szélhámos, aki némának teteti magát. Az ének végén a
többiek között a némának hitt koldus is megindult kifelé a templomból.
Bizonytalanul lépkedett, a barátja vezette, aki szorosan tartotta a
karját. Ő meg ugyanolyan furcsán tartotta a fejét, mint mindig, nem nézett
se jobbra, se balra. A gyerek megértette titkát. Naphosszat eljátszotta a
némát, mert titkolni akarta vakságát. Nem volt ő szélhámos, csak vak volt,
egy világtalan háborús katona.
Ennek az elgondolkoztató történetnek sok mondanivalója és értelmezési
szintje van. Karácsonykor érhetik meglepetések az embert, sok titokról
lehull a lepel és sok igazság kiderül. Ne tetessük magunkat szerencsétlen
koldusnak, ha egyszer nem vagyunk azok. Ne játszuk évközben a bénát, aki
nem tud elmenni a vasárnapi szentmisére, ha karácsonykor itt vagyunk! Ne
csináljunk úgy, mintha vakok volnánk, akik nem láthatjuk meg sosem a
betlehemi kis Jézusban az Isten Fiát! Ne hitessük el másokkal, hogy némák
vagyunk, akik nem vagyunk képesek elmondani a mindennapi imádságot! És ne
játszuk el a szeretet ünnepén, hogy nekünk aztán igazán okunk van a
szomorúságra és az elkeseredésre, mert minket senki sem szeret!
Abban egészen biztosak lehetünk és ebben karácsony ünnepe megerősít
minket, hogy Isten szeret minket. Szeretetből küldte el Jézust ebbe a
világba, a mi világunkba, az emberi világba. Elküldte, hogy levegye
álarcainkat és a gyermek Jézus szemének tükrében meglássuk igazi
önmagunkat. Elküldte, hogy örömöt, reménységet, fényt, boldogságot és
szeretetet hozzon nekünk. Fogadjuk el Isten karácsonyi szeretet-ajándékát!
(Horváth István Sándor)
Imádság:
Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.
Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.katolikus.hu/szombathely/szombathely-ev.html
Evangelium@communio.hu
http://www.communio.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése