Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek,
Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két
tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint
beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem
ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek,
mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi." El is
mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót.
Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért
oldjátok el a szamarat?" Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és
erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a
köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások
meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és
akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!
Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!"
Mk 11,1-10
Elmélkedés:
Kereszt nélkül nem jutunk előbbre
Emlékeim szerint gyermekkoromban az engedelmesség volt számomra nehéz
kereszt. Nem voltam alapvetően engedetlen gyerek, de mindig volt saját
véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt
könnyű, kereszthordozást jelentett számomra. Néhány évvel később, kamasz
fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása
jelentette a keresztet. Lázadó korszak volt ez nálam is, mint minden
kamasznál, a tékozló fiú korszaka, amely kudarccal végződött és annak
felismerésével, hogy Isten képes minden mélységből felemelni. A papi
hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt felvételét
jelentette, amit le nem tehetek életem végéig. Nem valamiféle negatív
hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék
arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban.
A nagyböjt idején bőségesen volt és van időnk arra, hogy Krisztus
kereszthordozásáról elmélkedjünk. A keresztút-járás péntekenként, a
virágvasárnapi és nagypénteki passió, a szenvedéstörténet többszöri
elolvasása az evangéliumban mind-mind abban segítenek minket, hogy
Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most előre!
Ne gondoljunk most még a feltámadásra! Ne gondoljunk arra, hogy Isten
képes mindennek új irány adni! Most csak a szenvedésre gondoljunk! Az
elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit Isten
ad nekünk, amivel Isten tesz minket próbára. A tékozló fiú élve
hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy
visszataláljon atyjához, de meghal abban az értelemben, hogy
méltatlanságát elismerve kéri a szeretetet, az irgalmat, a megbocsátást
atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt
ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata
vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a mi
irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert.
A keresztút, Jézus szenvedésének útja hitre nevel, hitre ébreszt
bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint a
tanítás. Az evangéliumokban többször szerepel a megjegyzés, miszerint
„sokan hittek Jézusban, mert látták a csodákat, amelyeket véghezvitt" és
azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek
felismerték az isteni igazságot, amely hitet ébresztett bennük. A
keresztút másként nevel minket hitre. Itt Jézus nem tesz semmi
emberfelettit, semmi természetfelettit, itt egészen emberi arcát mutatja
felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy
megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És
mégis ez a halál nem csupán a római századosban ébreszt hitet, hanem
bennünk is. Igen, megszülethet bennünk a hit, ha a megfeszített Isten
keresztje mellé nem csak odaképzeljük, hanem odaállítjuk a magunk
keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember
tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk
élete keresztút, amelynek állomásai a hit újabb és újabb szintjét
jelentik. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre a hit útján. Kereszt nélkül
nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová.
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek
lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal,
igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez
vezető utat. Életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki
örökre magához ölelt a Golgotán álló kereszten. Társaid szeretnék lenni
utadon, a mely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az
evangéliumhoz méltóan éljünk!
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.evangelium365.hu/
Evangelium@lista.hcbc.hu
http://lista.hcbc.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése