Van valami különös varázs azokban a történetekben, amelyek nemcsak elmesélve élnek, hanem halkan beköltöznek az ember szívébe. Mintha nem is betűk sorakoznának egymás után, hanem szelíd mozdulatok, lábujjhegyen járó emlékek, halk kérdések, amelyekre nem mindig kell azonnal válaszolni.
Ez a könyv ilyen történetekből szövődik. Nem hangos mesék ezek, hanem csendesek, mint az esti harangszó, vagy mint egy kisgyermek imája, amit csak a csillagok hallanak meg. Olykor egy pad mögött megbújva születnek, máskor könnyekből fakadnak. És mindig van valaki – egy atya –, aki nem siet, nem fedd, hanem jelen van. Mintha csak a templom öreg szobrai közül lépett volna elő, ahol annyi év alatt megtanulta, hogyan kell hallgatni, mielőtt szólni kellene.
Aki olvasni kezdi ezeket a történeteket, egy idő után talán arra eszmél, hogy egy ismerős szólítja meg. Mintha ezek a történések nem csupán elképzelt világban léteznének, hanem valahol, valamikor valóban megtörténtek. Egy barátságos kézmozdulat, egy bátorító szó, egy mosoly: mind-mind arról mesél, hogy az élet a maga egyszerűségében lehet a legcsodálatosabb.
E történetek esetében nem tudjuk biztosan, hol húzódik a határ a valóság és a képzelet között. De talán nem is fontos. Mert ahol Isten jelen van, ott a képzelet is igazságot hordozhat. Egy gyermek könnye, egy elhagyott rózsafüzér vagy egy elfelejtett ima is vezethet oda, ahol már nem kérdezősködünk tovább.
Ezért szól ez a könyv azokhoz, akik még gyerekek és azokhoz, akik újra azok szeretnének lenni. Azokhoz, akik hinni tanulnak, és azokhoz, akik csendesen remélnek. Mert minden történetben ott dobban egy régi, ismerős szívverés: az, amely az emberé és az Istené egyszerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése