2013. március 10., vasárnap

[Evangelium] 2013-03-10

2013. március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák
őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll
bűnösökkel, sőt eszik is velük" – mondták. Jézus erre a következő
példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához:
Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük
vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment
egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor
mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is
nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az
kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába
szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én
meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám,
vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy
fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről
meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és
megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya
odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá.
Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt
borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és
életre kelt, elveszett és megkerült." Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a
házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és
megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt
borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az
idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és
kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve
szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még
egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most
pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött,
hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De
most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
most életre kelt, elveszett és újra megkerült."
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés:

Fiú maradt
Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis
önkritikus megjegyzést. Mi papok, az egyházi törvényekre hivatkozva néha
úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a
szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott
állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen
be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy
magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet
be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az
előírások fontosságát és nem lazítani szeretnék a szentségekhez járulás
fegyelmi rendjén, csupán elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli
ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt
nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott
és fiának tekint.
Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet
ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is
aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a
tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával sok minden
megszakad, visszatérésével sok dolog megváltozik, de valami mindig
megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig
atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a
kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és
visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim
miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek
felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek.
Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak.
Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A
fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem
teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja
örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét
elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja
örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem
érdemel.
Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a
történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend
testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon
sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni" a házba. Ne felejtsük,
hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy
bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja
szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul
ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be
őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől.
Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az
idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg
jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a
sértődöttség, az irigység?
A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt
kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe
képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A
végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal
mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az
idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel.
Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok az
eseményeknek? Hogyan nézem mások megtérését? Irigységgel, haraggal? Mit
gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és
visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim,
rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre találását? Ahogyan Isten
megbocsátott, tudok-e én is megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e
emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme
engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát?
Belépek-e az atyai házba?
© Horváth István Sándor
 
 

Imádság:

Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok,
visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted
soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak.
Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan
mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és
szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom,
gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg
irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a
hitet!

 
A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130310.mp3
 
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.evangelium365.hu/

Evangelium@lista.hcbc.hu
http://lista.hcbc.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium

Nincsenek megjegyzések:

Blogarchívum