2012. augusztus 19., vasárnap

[Evangelium] 2012-08-19

2012. augusztus 19. – Évközi 20. vasárnap

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a
mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni
fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért."
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül
nekünk?"
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az
Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki
eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én
feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én
vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az
bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya
által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből
alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a
kenyeret eszi, örökké él!"
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,50-59

Elmélkedés:

A kenyértörés mozdulata
Az elmúlt két vasárnap Jézusnak a csodálatos kenyérszaporítást után
Kafarnaumban mondott beszédét olvastuk, a mai napon pedig e beszéd utolsó
részét hallhattuk. Jézus arra tanítja az embereket, hogy a romolhatatlan
lelki kenyér után vágyakozzanak, amelyet ő ad mindenkinek. Az általa adott
kenyér valójában az ő teste, amely az örök életet jelenti a benne
hívőknek. Az örök élet gondolatát erősíti meg a mai szakaszban is: „Aki
eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van", … aki
ezt a kenyeret eszi, örökké él!".

Vannak cselekedetek, amelyek jellemzőek egy-egy emberre. Emlékszem rá,
hogy gyerekkoromban volt egy fiatal atya Zalaegerszegen, aki a szentmisén
mindig erősen megszorította a minisztránsok kezét. Nem fájdalmat akart
ezzel okozni, hanem mindenkivel így fogott kezet, jó erős kézszorítással,
ez nála természetes volt. Amikor pedig gimnazista voltam Pannonhalmán,
szintén sok egykori tanáromnak volt jellegzetes mozdulata. A matematika
tanárom például nagyon sajátos módon csípőre tett kézzel szokott állni a
táblánál és írt rá. Olyannyira egyedi volt mozdulata, hogy a farsangi
ünnepségeken mindig parodizálták a diákok. Nem sorolom tovább a példákat,
hiszen bizonyára mindannyiunk ismerősei között vannak olyan személyek,
akik bizonyos dolgokat jellegzetesen tesznek, ahogyan mások nem, teljesen
mindegy, hogy éppen munkáról, étkezésről vagy másról legyen szó.

Jézus számára jellegzetes mozdulat a kenyér megtörése. És itt most nem
arra gondolok, hogy a kenyerek megszaporításánál megtörte volna az
embereknek kiosztandó ennivalót, hanem kifejezetten az utolsó vacsorán
tett cselekedetére. Mozdulata, szavai egészen sajátosak. Kezébe veszi,
megáldja, megtöri a kenyeret, és odanyújtja apostolainak. Más nem töri meg
így a kenyeret. Más nem nyújtja így a kenyeret barátainak. Más nem adja
önmagát, saját testét a kenyérben. Más nem töri meg és nem áldozza fel
magát minden egyes kenyér megtörésében. A mi Urunk mozdulata olyannyira
sajátos, hogy az emmauszi tanítványok erről ismerik fel őt. Miután
hosszasan beszélgetnek útközben és lángoló szívvel hallgatják az „idegen"
szavait, de nem tudják, hogy Jézus az, az étkezés során a kenyér megtörése
hoz fordulatot számukra. Lukács evangélista így írja le élményüket:
„Amikor asztalhoz ültek, Jézus kezébe vette a kenyeret, áldást mondott,
megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték"
(Lk 24,30-31). Felismerték, mert ugyanezt tette pár nappal korábban az
utolsó vacsora alkalmával.

A közbeszédben is használjuk a kenyértörés kifejezést. Olyanokra mondjuk,
hogy „kenyértörésre viszik a dolgot", akik végérvényesen szakítanak,
eltávolodnak egymástól, megszakítják barátságukat. Jézus esetében és az
egyházi szóhasználatba éppen ennek ellenkezőjét jelenti a kenyértörés.
Akik megosztják, megtörik egymással kenyerüket, azok szoros kapcsolatban
állnak egymással, jó barátok. Jézus azzal a szándékkal osztja meg velük a
kenyeret, hogy önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentségben valóságosan jelen
van és eledelül adja nekünk önmagát. Isten és az ember közti legszorosabb
kapcsolat az, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus Testét.
A vasárnap akkor válik ünneppé számunkra, ha találkozunk Istennel.
Fogadjuk el a Krisztus által megáldott, megtört kenyeret, mert ez jelenti
számunkra az örök életet.
© Horváth István Sándor
 
 

Imádság:

Életem Ura, Jézus Krisztus! Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom,
a te irántam való szeretetedre gondolok. Amikor áldozatod megújul az
oltáron, ismét csak a te végsőkig elmenő szeretetedre tudok gondolni.
Amikor pedig a szentáldozásban magamhoz veszem Testedet, akkor értem meg
igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Szeretettel hívsz, hogy Testeddel
táplálkozzak. Hálásan fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben
Téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Segíts engem, hogy az evangéliumhoz
méltóan éljek!
_______________________________________________
Evangelium minden nap
http://www.evangelium365.hu/

Evangelium@lista.hcbc.hu
http://lista.hcbc.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium

Nincsenek megjegyzések:

Blogarchívum