Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a
tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség
nektek!" Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr
láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség
nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." E szavak
után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek
megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg,
az nem nyer bocsánatot."
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk
az Urat." De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem
érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát,
én nem hiszem!"
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és
köszöntötte őket: „Békesség nektek!" Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd
ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg
oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás így válaszolt: „Én Uram,
én Istenem!" Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál
engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!" Jézus még sok más
csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva
ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a
Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31
Elmélkedés:
Egy találkozás pillanata
Az egyik hittanórán a feltámadt Krisztus megjelenéseiről tanultunk, többek
között arról, amit ma olvasunk az evangéliumban, Tamás apostol esetét.
Amikor a következő órán visszakérdeztem a tanultakat, az egyik fiú így
kezdte a történetet: „Az apostolok bezárkózva várták, hogy Jézus
megjelenjen nekik." Többen elcsodálkoztak a megfogalmazáson, én is
meglepődtem, valaki meg is kérdezte: „Várták? Biztos, hogy várták?" A fiú
elgondolkozott, aztán igyekezett kijavítani: „Tényleg nem várhatták, mert
akkor kinyitották volna az ajtót és nem zárják be."
Az esetet azért említem, mert gyermekként és felnőttként is könnyen
fogalmazunk pontatlanul a feltámadás körüli eseményekkel kapcsolatban.
Túlzás volna azt állítani, hogy az apostolok az első pillanattól fogva
hittek Jézus feltámadásában, rögtön megértették az események jelentőségét
és azonnal felfogták, hogy mi lesz az ő küldetésük. Az evangéliumi
leírások nem is tartalmaznak ilyen túlzásokat, az evangélisták őszintén
leírják, hogy az apostolok csak lassan jutottak el a hitre. Nem azért
zárkóztak be, hogy így tegyék próbára Mesterüket, hogy képes-e megjelenni
nekik, hanem félelmükben, féltek, hogy akik Jézust megölték, velük is
hasonlóan fognak bánni. És egyáltalán nem várták Jézust, mert még
elképzelni sem tudták, hogy valaha viszontlátják. Ekkor jelenik meg nekik
a feltámadt Krisztus, aki számára nem akadály a bezárt ajtó.
Csodálkozásukat, meglepettségüket, kételkedésüket látva az Úr megmutatja
nekik a „kezét és az oldalát", azaz azokat a sebhelyeket, amelyeket a
keresztre feszítéskor szerzett, s amely sebek egyértelműen tanúsítják,
hogy valóban ő az. A jelenlévők csak ezek alapján, a sebhelyek láttán
kezdenek el örvendezni, hinni abban, hogy van feltámadás, mert valóban a
Feltámadott áll közöttük.
Nem érdemes csodálkoznunk azon, hogy a jelenéskor távollévő Tamás apostol
hitetlenkedve, kételkedve hallgatja később apostoltársai beszámolóját. Ő
ugyanúgy kételkedik, mint a többiek azelőtt, hogy megjelent volna nekik az
Úr. Tamás csupán annyit szeretne látni, mint a többiek, nem többet, de nem
is kevesebbet. Ezt a vágyát, ezt a kívánságát teljesíti Jézus, amikor a
következő megjelenésekor ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd
a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy
hitetlen, hanem hívő!"
A találkozás pillanata, a felismerés élménye Tamás apostol lelkében óriási
változást eredményez, ahogyan mindazoknál, akiknek megmutatta magát a
feltámadt Úr. És ez a változás nem hosszas szemlélődés vagy gondolkodás
eredménye, hanem egyik pillanatról a másikra történik. A lelkében
végbemenő változást fejezi ki hitvallása: „Én Uram, én Istenem!" A többi
apostolnál is megfigyelhetjük, hogy Jézus kereszthalálát követően szívükön
eluralkodik a kétségbeesés, lelkükön a bizonytalanság, eltölti őket a
félelem, ezért is zárkóznak be, de mindez megszűnik, amikor megjelenik a
Feltámadott. Szívüket újra eltölti a lelkesedés, a bátorság, most már
kezdik megérteni az eseményeket, kezdik megérteni küldetésüket, és
elindulnak, hogy akár életük kockáztatásával, a vértanúság vállalásával is
hirdessék: Krisztus valóban feltámadt a halálból!
© Horváth István Sándor
Imádság:
Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a
kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve
bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból.
Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd
hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba
vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül
te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy
szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!
A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
http://igenaptar.katolikus.hu/
A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170423.mp3
_______________________________________________
Evangélium365
http://www.evangelium365.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése